-Kicsikém!
-Nagyi jól vagy?-mondtam sírva.
-Persze, hidd el nem lesz semmi baj!
-Megígéred?
-Meg!
És lehunyta a szemét. Kifelé menet a kórházból, össze voltam zavarodva. Nem tudtam mi lesz most velem.
*Visszaemlékezés*
-Nagyi!
-Igen kincsem?
-Anya és apa miért nincsenek velünk?
-Mert a szüleid nem voltak felkészülve arra, hogy vigyázzanak rád.
Azonnal méreg járta át a testem, ahogy visszaemlékeztem erre a rövid jelenetre. Nem kellettem nekik!
És most azt az egyetlen embert is elveszítettem akinek számítottam valamit, és akit igazán szerettem. Igaz, még nem tudok felnőtt fejjel gondolkozni, de semmi kedvem árvaházba kerülni.
*Jelen*
Így hát felkerestem egy távoli rokonomat. Most is itt lakom náluk, és bár van fedél a fejem felett egyáltalán nem érzem úgy, mintha egy család tagja lennék. De hát mit csináljak? Várok. Várok addig amíg lesz egy kevés pénzem és eltudok utazni valahova, ahol kedves emberek vesznek körül, és ahol találok majd barátokat....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése